2. fejezet

2. fejezet:

Egyik este kimentem az erkélyre pizsamában, és elölről nekitámaszkodtam a korlátnak, és úgy figyeltem a kilátást. Szerettem mostanában kint nézelődni. Jó volt nézni a város fényeit. Olyan szép volt. Naphosszat eltudtam volna nézegetni. Egy ajtó csapódást hallottam a másik erkélyről, és tudtam rögtön, hogy Mark az. Hosszú percekig nem fordultam meg, hogy ránézzek. Nem néztem rá, de végül megszólaltam.

-Megtennéd, hogy nem bámulsz?- Mondtam továbbra is a kilátást figyelve, de azért közben azért egy halvány mosolyra húztam számat.

-Honnan veszed, hogy téged bámullak?- Kérdezte, és én rögtön hátrafordultam, és nekitámaszkodtam a erkély korlátjának. Arcán ott volt az a levakarhatatlan vigyor, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el szélesebben, most már a szemébe nézve..

-Csak tudom. Úgy érzem, hogy ehhez nem kell nagy ész, hogy kitaláljam...- Mosolyogtam továbbra is rá, és egy pillanatra alsó ajkamba haraptam.

-Hát nem volt rossz a látvány...- Jegyezte meg, mire én felhúzott szemöldökkel néztem rá. Kibújtam papucsomból, és a padlót kezdtem el bámulni. Egy kis gondolkodás után megszólaltam.

-Egyszer átjöhetnél! Tudod csak, hogy ne így az erkélyen át beszélgessünk. Már kezdem unni...- Nevettem fel halkan, és lehajoltam egy egyik papucsomért. -Ezt azért kapod, mert bámultál...- Dobtam rá a papucsomat, amit ügyesen kikerült. -Na meg azért, hogy legyen okod miért átjönni!- Mondtam ártatlanul mosolyogva.

-Hidd el, hogy enélkül is találtam volna rá okot...- Húzódott kaján vigyorra szája, és már egy szempillantás alatt el is tűnt. Halkan felkuncogtam. Ezek után nem sokkal kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Nem siettem, szépen lassan sétáltam az ajtóhoz, miközben felvettem egy könnyű selyem köntöst. Mikor az ajtóhoz értem kinyitottam. -Remélem nem zavarom az ilyen késői órákban, és beenged, hogy társalgást folytassunk... - Mondta komoly arccal, mire én látványosan elgondolkoztam, és oldalról nekitámaszkodtam az ajtófélfának.

-Hát nem is tudom... - Gondolkoztam, miközben kezembe vettem egy haj tincsemet, és azon húztam végig párszor ujjaimat. -Na jó legyen!- Sóhajtottam fel, és karja után kaptam, és valósággal behúztam a házba. Halkan becsuktam az ajtót. Reméltem, hogy Alison már alszik, és nem fog bezavarni. Mutató ujjamat ajkaimhoz tettem, ezzel jelezve, hogy maradjon csöndbe, és keze után nyúltam, és a szobám felé kezdtem el húzni. Látszólag tetszett neki a helyzet, hiszen arcán még mindig ott volt az a kaján mosoly. Beértünk a szobámba, és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és talán kicsit megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-Ez olyan fura volt. Mintha olyan nagy titoknak kéne felfogni, hogy felhozol a szobádba, önszántadból!- Hangsúlyozta ki az utolsó szót, és közelebb lépett hozzám.

-Hát ha szembe akarsz találkozni egy olyan lánnyal aki teljesen odavan érted, akkor bemutathatlak neki...- Ajánlottam fel, és kikerülve őt, leültem az ágyamra. Beletúrtam a hajamba, és Mark arcát kezdtem el fürkészni.

-Majd egyszer bemutatod, most inkább téged szeretnélek megismerni!- Vont vállat, és leült mellém az ágyra . Halványan elmosolyodtam. -Na had halljam! Honnan jöttél, mi a teljese neved, és mégis, hogyan kerültél ide!- Sorolta fel mit is akar tudni rólam. Egy gyors elmélkedés után meg is szólaltam.

-A teljes nevem Ariana Charlotte Smith...- Mondtam el nevemet, mire ő elkapta kézfejemet, és nyomott rá egy kéz csókot. Halkan felnevettem, és folytattam tovább a mondandómat. -New York-ból jöttem ide, és a barátnőm rángatott ide, miután szakítottam a pasimmal. Szerinte ez jót fog nekem tenni...- Mondtam, és a végén halkan felsóhajtottam.

-Szóval egy pasi volt a dologban. Ő a világon a leghülyébb... Hiszen ki hagy el egy ilyen lányt?- Kérdezte, és tekintetét végigfuttatta rajtam. Lehajtottam fejemet, mert egy kicsit zavarba jöttem. Nem is néztem rá. Pár perc hallgatás után bizonytalanul ránéztem, de végül elvigyorodtam.

-Te aztán tudod, hogy hogyan bókolj egy lánynak...- Nevettem fel halkan. -Most te jössz! Mindent szeretnék tudni!- Mondtam lelkesen, és vártam válaszát.

-Mark Ried a teljes nevem, mióta az eszemet tudom itt élek, és hát szeretek itt lakni, mert a szomszéd lakásban egy gyönyörű lány lakik!- Mosolygott féloldalasan.

-Hagyd abba! - Nevettem zavaromba, és inkább ledőltem az ágyra, és plafont kezdtem el bámulni.

-Meddig maradsz itt?- Kérdezte Mark, egy kicsit most már komorabb hangon, amit igazából nem tudtam hova tenni. Mély levegőt vettem.

-Még nem tudom! Pár hét, vagy talán hónap... - Mondtam halkan, és egy hirtelen mozdulattal felültem. -Miért érzem azt, mintha ezer éve ismernélek, közben pedig mégse?- Kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és egy kicsit közelebb csúsztam hozzá, és ő is közelebb ült hozzám.

-Fogalmam sincs, de nem is érdekel...- Suttogta, mire én mélyen szemeibe néztem, és elvesztem azokba az azúrkék szem párba. Arra lettem figyelmes, hogy a köztünk lévő távolság egyre kisebb, és kisebb. Lehajtottam fejemet, ezzel is kiküszöbölve a csókot, és végül egy kis idő múlva, félve néztem a szemeibe. -Sajnálom, de nem tudom megtenni...- Néztem sajnálkozva szemeibe. Hosszan kifújta a levegőt, és elfordította rólam tekintetét.

-Semmi baj...- Nézett végül nagy nehezen szemeibe, és egy mosolyt erőltettet arcára. Felállt az ágyról, és én csak néztem arcát. -Most megyek...- Mondta halkan.

-Rendben. De tudod még alig ismerlek! Talán később...- Mondtam, és felálltam, hogy vele szembe legyek. Végre egy őszinte mosolyt küldött irányomba, mire én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

-Szombaton délre jövök érted, úgyhogy készülj...- Fogta meg kezemet, és egy puszit nyomott arcomra. Egy enyhe mosoly jelent meg arcomon. Még utoljára a szemembe nézett, és már el is ment...